A Szent-Bernát Hágó havát rózsaszínűre festette a lenyugvó nap. Még a kőházak falai és ablakai is rózsaszínnek látszottak. Werner kilépett a kolostor konyhájából a mély hóba. Kezében, egy hatalmas edényben eleséget cipelt a kutyáknak. Kinyitotta a kutyák házának nehéz ajtaját.
- Vacsora! - kiáltotta.
A helyiség belül nagy volt és majdnem üres. Csak a fal mellett volt néhány kupac széna. A szénából hatalmas, barna-fehér kutyák bújtak elő. Tizennégy volt belőlük és még a legkisebb is nehezebb volt, mint Werner.
- Ne lökdössetek! - mondta Werner -Mindenkinek jut vacsora.
A kutyák hozzádörgölőztek, de nem durván. Úgy tűnt, tisztában vannak vele, hogy mennyire erősek. Werner mindegyikük tálját megtöltötte. Aztán az utolsó, legnagyobb tálat megfogta és a helyiség, egyik csendesebb sarkába vitte. Az egyik kutya otthagyta a többieket és követte a fiút.
- Tessék, Barry. A legjobb falatokat neked tartottam meg. - Werner a hatalmas állat közvetlen közelében állt.
Barry mielőtt enni kezdett, hatalmas fejét Werner álla alá nyomta szuszogva. Aztán, erőteljes állkapcsai közé vette a fiú karját és megrázta. Werner nevetett. Barry morgott és még erősebben rázta, ahogy ez szokása volt.
A Szent-Bernát Apátság, ahol a kutyák éltek, magasan a svájci hegyek között bújt meg. Azokban az időkben nem voltak kocsik és autópályák, csak lovak és hegyi ösvények. A hegyek között egyetlen út vezetett át, egy hosszú völgyszerűség, amit Szent-Bernát Hágónak hívtak.
A hágót a kolostorról nevezték el, amely egy épület volt, ahol a szerzetesek éltek és dolgoztak. A szerzeteseknek, akik szent emberek voltak, különleges feladatuk volt. A hágón átkelő utazókat segítették. Télen a hó mély volt és nagyon veszélyes, előfordult, hogy egy-egy embert maga alá temetett egy hócsuszamlás, vagy lavina. Ilyenkor a szerzetesek megpróbálták felkutatni és megmenteni a bajbajutottakat.
Ehhez a speciális munkához a Szent-Bernát Apátság szerzetesei egy csodálatos kutyafajtát tenyésztettek, melyet Szent-Bernáthegyinek hívtak. A kutyák hatalmasak és erősek voltak, képesek rá, hogy kiszimatolják az embereket a hó alatt.
Werner az apátság összes kutyáját szerette, de különleges kapcsolat fűzte egyikükhöz, akit Barrynek hívtak. Barry, akárcsak Werner, túl fiatal volt, hogy a mentőmunkában részt vegyen.
- Túl veszélyes odakint - mondták a szerzetesek. - Majd, ha nagyobbak lesztek, ti is jöhettek.
A kutya és a fiú még huzakodtak egy pár percig. Aztán Werner felkapta a nagy edényt és elindult vissza a meleg, kivilágított konyha felé. Az ő vacsorája is biztosan készen van már. Nagyon éhes volt, de Benedict atya odakiáltott neki:
- Werner, gyere ide, légy szíves!
Benedict atya két gőzölgő ló mellett állt. Lovasaik is a közelben álldogáltak. Werner letette az edényt és odament hozzájuk. Benedict atya azt mondta:
- Vendégeink vannak Werner. Ellátnád a lovakat?!
Werner rámosolygott a két idegenre, majd elvitte a lovaikat az istállóba, éjszakára. Ahogy levette az egyikről a nyerget, a nyeregtáskák nekiütköztek a karjának. Nagyon nehezek voltak. Werner felrakta a nyerget a tartóra, aztán meggyújtott egy gyertyát és kinyitotta az egyik nyeregtáskát. Azt gondolta: "Ha szerzetes lennék, nem kutakodhatnék. De jó, hogy még nem vagyok az!"
A táskában egy nehéz pisztoly volt és egy bőrbatyu, melynek alakja Werner számára egyértelműen azt mutatta, hogy pénzérmékkel van tele. Szíve félelemmel telt meg. Hirtelen kivágódott az ajtó. Werner felugrott. De csak Benedict atya volt az. Atyám, jöjjön ide! - mondta neki halkan. Be kellett vallania, hogy kutatott, de ez még mindig jobb, mint ha lelövik a rablók. Benedict atya bement az istállóba.
- Nézze!- mondta Werner - Azok az emberek tolvajok! Egy fegyver van a táskában, és egy zsák arany. Tudom, nem szabadott volna belenéznem, de…
Benedict atya nyugodtan így szólt:
- A Szent-Bernát kolostor ajtaja nyitva áll mindenki előtt, akinek szüksége van menedékre.
- De atyám! Fegyverük van. Azért jöttek, hogy kiraboljanak!
A szerzetes csak mosolygott, és azt mondta:
- Erről mi nem tudunk, ugye? Az egyik vendég kérte a táskáját. Beviszem. Te is menj be, mielőtt kihűl a vacsorád!
A szerzetes megfogta a táskákat, és a karjára csúsztatta őket. Amint Werner a kivilágított konyha felé lépdelt, megrázta a fejét. Benedict atya megingathatatlan nyugalma gyakran összezavarta őt. Az atya követte Wernert a konyhába. A nagy, meleg konyha levestől és hagymától illatozott. A hosszú asztalnál tizenkét szerzetes és a két vendég ült.
Werner az asztal túlsó végéhez ült, messze az idegenektől. Szerette volna látni az arcukat, de nem sikerült. Hat, köpenybe burkolózott szerzetes ült közöttük.
Amikor a vacsora befejeződött, az egyik idegen felállt. A kezében volt a fegyver!
- Köszönetet mondunk a vacsoráért! … És a pénzért!
Werner rettegve nézte a fegyvert. Aztán ránézett a szerzetesekre. Az arcuk nyugalmat sugallt. Benedict atya így szólt:
- Mi szegény rend vagyunk, nincs pénzünk.
A rabló felnevetett:
- Azt mi jobban tudjuk! Mindenki álljon fel! Álljanak egymás mellé!
A szerzetesek és Werner felálltak az asztaltól és a helység közepén csoportosultak. Wernernek úgy tűnt, ő az egyetlen, aki fél. Benedict atya azt mondta:
- Rendben. Látom, nem tudom becsapni magukat. Jöjjenek velem. Kinyitotta az ajtót és kiment az udvarra. A szerzetesek, középen Wernerrel, mögötte lépdeltek. A rablók követték őket. Benedict atya méltóságteljesen a kutyák épületéhez tartott. Werner össze volt zavarodva. Hiszen ott nem volt semmiféle kincs, tudta biztosan. Szólni akart, de a mellette álló atya meglökte őt a könyökével.
Az ajtónál Benedict atya megtorpant, félreállt.
- Minden kincsünk e mögött az ajtó mögött van, - mondta. Uraim, szolgálják ki magukat!
A rablók berontottak a nehéz ajtókon. Amint az ajtók kinyíltak, tizennégy hatalmas állat ugrott elő. A szájuk nyitva volt, fogaik megvillantak a holdfényben. A legnagyobb megragadta az egyik rabló karját. Megrázta és morogni kezdett.
A rablók rémülten ordítottak, amint kirepült kezükből a fegyver és a hóban landolt. Berohantak az istállóba, még mindig kiáltozva. Néhány pillanattal később, lovaikat szőrén lovagolva kirontottak az istállóból és eltűntek a sötétségben.
A szerzetesek nevettek és visszamentek a kivilágított, meleg konyhába. Werner visszaterelte a kutyákat az épületbe, miközben fülig ért a szája.
-Barry, te vén rabló-hajcsár!
Jól megijesztetted őket! Úgy örülök!
A kutya morgott és finoman a szájába vette Werner csuklóját. Farkát boldogan csóválta.
Múltak a hónapok, és hamarosan beköszöntött a nyár. A hegyek olyan magasak voltak, hogy még nyáron is majdnem minden héten havazott, de ahogy esett, el is olvadt. A virágok szirmain hó csillogott. A hegyek, gyönyörűek voltak nyáron.
Barrynek júniusban volt az első születésnapja, amikor is megkezdődött a kiképzése. Luigi atya, a kiképző minden reggel elvitte Barryt és a két másik fiatal kutyát. Három órát hancúroztak a hóban. Werner is kiment, hogy nézze őket, tanuljon, és segítsen, ha tud. Luigi atya hamarosan túl idős lesz ahhoz, hogy elbírjon a nagy kutyákkal. Werner abban reménykedett, hogy ő veszi majd át a helyét.
Wernernek az volt a szerepe a kiképzésben, hogy elrejtőzzön, beásva magát a hóba. Aztán várt, amíg valamelyik kutya megtalálta, és kiásta. Mindegyik kutya kitűnő szimattal rendelke- zett, de Barry hatalmas orra még figyelemreméltóbb volt a többinél. Szinte mindig Barry volt az, aki először találta meg Wernert. A nagy kutya gyorsan elkaparta a havat, aztán meleg testével közel feküdt a fiúhoz és nyalogatta az arcát. Mindketten úgy tettek, mintha Werner halálra lenne fagyva. Werner olyan mozdulatla- nul feküdt, amennyire csak bírt, miközben Barry nyelve csiklandozta. Amikor már nem bírta tovább, kuncogni kezdett. Ilyenkor Barry örvendezve csóválta a farkát, és együtt hemperegtek a hóban.
Amikor eljött a tél, Barry igazi túrákon is részt vehetett a hágón. Segített az utazókat vezetni és olyan emberek után kutatott, akik bajba kerülhettek. Egy lavina bármikor maga alá temethetett akárkit, aki az útjába került. Ha a segítség nem érkezett időben, az áldozat megfagyhatott, vagy megfulladhatott.
Barry minden reggel elindult Luigi atyával, vagy valamelyik másik szerzetessel. Az út mellett volt egy kőház. Ha voltak utazók a kőházban, a kutyák átvezették őket a veszélyes hegyek között. Ez egy egész napos menet volt.
A tél vége felé világosan látszott, hogy Barry a legkiválóbb mentőkutya, akit a szerzetesek valaha is ismertek. Amikor egy lavina "lecsapott", Barry volt az első, aki megtalálta a hó alá temetett embereket. És ő ásta ki őket a leggyorsabban. Barry mindig mindent elkövetett, hogy felmelegítse az áldozatokat, mikor a többi kutya már feladta. Barry addig nyalogatott egy-egy fagyos arcot, amíg valami életjel nem mutatkozott rajta. Olyankor a hatalmas kutya örömmel vonult odébb.
Évek teltek el. Werner magas, sovány ifjúvá cseperedett. Minden idejét a kutyáknak szentelte. Minden nap Luigi atyával együtt dolgozott. Etette a kutyákat, játszott velük, és segített a kölykök képzésében. Mindez teljesen boldoggá tette. Amikor Barry hat éves lett, Werner tizennyolc volt. Az volt a legszörnyűbb tél, amit a szerzetesek megéltek. Minden nap mentőtúrákat kellett tenni. A kolostor kutyáinak a fele halt meg azon a télen, miközben az utazók életét próbálták megmenteni. A szerzetesek közül is többen meghaltak, vagy eltűntek a hóviharokban, melyből saját bátor kutyáik sem tudták kimenteni őket.
Egy késő márciusi estén Werner és Barry épp hazafelé sétáltak az ösvényen. Werner arca merev volt a hidegtől. Még Barry is fáradtnak tűnt. Mindkettőjük számára szörnyű volt ez a tél. Az ég fekete volt, a hegycsúcsokat nem lehetett látni a sötétben, csak valami halvány fény tükröződött a havon. Hirtelen morajlás hallatszott a hátuk mögött. Werner és Barry mindketten ismerték ezt a hangot, és rettegtek tőle. Werner letérdelt és szorosan magához húzta Barryt. A morajlás hangos "HUSSS" hanggá változott, amint egy hófal lecsúszott a mögöttük lévő hegyoldalon. Amikor ismét elcsendesedett minden, Werner felállt. A szíve erősen vert.
"Ez közel volt, Barry" - mondta - "Majdnem odavesztünk. Menjünk haza, hadd tudják, hogy minden rendben!" Elindult, de Barry nem mozdult. A kutya csak állt és nézte a hegyoldalt. Szimatolt a levegőbe.
"Valaki van ott? Menj, keresd meg!" De a kutya állt mozdulatlanul. Zavartnak tűnt.
Wernernek már mindene fájt a hidegtől, és olyan fáradt volt, mint még soha. "Gyere Barry!" - parancsolt rá. Megpróbálta a nyakörvénél fogva elhúzni a kutyát, de Barry teljes kilencven kilójával ellenállt. Hosszú perceken keresztül Werner próbálta őt elmozdítani erre vagy arra, de az nem mozdult. Ugyanazon a helyen állt. "Rendben, majd gyere haza, ha végeztél! Ismered az utat." Werner otthagyta és elindult az úton az otthon melege felé.
Barry nem ment haza aznap. Másnap reggel öt szerzetes indult útnak, hogy megkeresse őt. Werner elvezette őket arra a helyre, ahol Barryt hagyta, de a kutya már nem volt ott. A szél és a hófúvás már eltakarta a nyomait. A szerzetesek egész nap kutattak, sőt másnap is, de nem találták Barry nyomát. A második nap estéjén Werner elvált a kutatócsapattól és hazaindult. El kellett végeznie a munkáját, bár nehezére esett felhagyni a kutatással. Soha nem volt még ilyen boldogtalan. Barry volt a legjobb barátja. Barry eltűnt, mert ő magára hagyta. Werner bement a kolostor konyhájába, és előkészítette a kutyák eleségét. Amint kiment a hátsó ajtón, eszébe jutottak az esték, amikor etette Barryt és játszottak. Hirtelen észrevette, hogy valami megmozdult, az istálló mellett, az árnyékban. Egy kutya egy nagy csomaggal a hátán lassan kisétált a holdfénybe. Werner ledobta a tálat, és odarohant hozzá. "Barry! Hála istennek!"
A kutya közeledett hozzá, egy-egy lassú lépést téve. Amikor odaért Wernerhez, a farkát lassan egyik oldalról a másikra lendítette. Werner a hátán lévő csomagért nyúlt.
"Benedict atya!" - kiáltotta, amilyen hangosan csak bírta. A kiáltást a hegycsúcsok is visszhangozták: "Benedict…dict…dict…"Egy női stóla volt Barry melle köré kötve. A stóla alatt Werner egy gyermeket talált. Egy pici fiú volt, akinek a teste merev volt. A kolostorból Benedict atya és a többiek futva közeledtek. Fekete köpenyük, mint szárnyak lebbentek fel mögöttük. Szájon át lélegeztették a kisbabát. Hóval dörzsölték testét, hogy felgyorsítsák vérkeringését. Nemsokára megmozdult, és felsírt.
Miközben a szerzetesek a majdnem fagyott gyermekkel foglalkoztak, Werner bevezette Barryt a kutyák házába. Gyengéden megetette. A hatalmas kutya annyira fáradt volt, hogy alig bírt rágni. Amikor végül elnyúlt a szalmán, és elaludt, feje Werner ölében feküdt. Szájában tartotta Werner karját.
Sok nap telt el, mire megtalálták a gyermek anyjának testét. Amikor Barry rájuk talált, az anya nagyon gyenge volt. Csak annyira volt képes, hogy stólájával Barry hátára kösse a gyermeket, mielőtt meghalt. Ezután az eset után Barry híres lett az egész világon. Angliában egy tizenhárom éves fiú lerajzolta Barryt azon történetek alapján, amiket hallott. Ez a fiú később Sir Edward Landseer néven vált híressé, aki kutyákat festett.
Három évvel később Luigi atya eltűnt egy kutatóút során. Amikor az öreg kiképző nem tért haza, Benedict atya kinyitotta a kennel ajtaját, és azt mondta Barrynek: "Keresd meg a gazdádat!" Barry megtalálta, több tonna hó alá temetve. A kutya olyan keményen dolgozott, mint még soha, de már késő volt. Luigi halott volt. Werner szomorúan vette át a kiképzői teendőket.
Újabb három év telt el. Október volt, és fagyos hideg. Amint leszállt az éjszaka, az év első komoly hóesése is beköszöntött. A kolostor konyhájában három régi barát üldögélt a tűz melegét és egymás társaságát élvezve. Benedict atya és Werner közel ültek a tűzhöz. Barry mellettük feküdt. Nem szerette ugyan a tűz melegét, de nem akart messzebb lenni Wernertől.
Werner szerzetes lett, és immár huszonnégy éves fiatalemberré vált. Megmozdította lábát és cipője orrával megdörzsölte Barry csípőjét. A kutya szemei csukva voltak, de farka a padlót sepergette. Aztán a hátára fordult, hogy Werner a hasát is dörzsölhesse. A sötétebb mintázatokban a kutyán most már fehér szőrszálak mutatkoztak. Háta is öregesen beesett, ha lépdelt. De amikor a kolostor kutyáit kiengedték reggeli szokásos futkározásukra, Barry is velük ugrált a hókupacokban. Még mindig a konyhában voltak, amikor Werner így szólt: "Önző vagyok, ugye?"
A két férfi olyan szoros barátságban élt, hogy Benedict atyának nem is kellett megkérdeznie, mire gondol Werner. "Nem könnyű megválni egy olyan baráttól, mint Barry."- mondta az atya csendesen. "Minden bizonnyal ez az utolsó éve." - mondta Werner - "a telek túl hidegek idefönt egy ilyen öreg kutyának. Azt hiszem nem kéne mentőmunkára fognunk az idén. Hagyjuk, hadd maradjon itt, társként. Aztán jövő nyáron, amikor visszük a kiskutyákat eladni, ő is velük mehet. A barátaink ott tartják, és pihenhet egy melegebb helyen. Megszolgálta."
Az atya lemosolygott az alvó kutyára. "Igen, Barry volt a legcsodálatosabb kutyánk. Lehet, hogy soha nem lesz még egy olyan kutyánk, aki akkora odaadással fog dolgozni, mint öreg barátunk. Barry egymaga negyven életet mentett meg. Ez igazán nagyszerű rekord."
"Remélem az idei kiskutyák…." - Wernert félbeszakította a bejárati ajtón hallható kopogás. Werner és az atya összenéztek - késő volt, hogy utazó legyen. A két férfi elindult a köves folyosón. Az ásítozó, farkcsóváló Barry álmosan követte őket. Werner kitárta a nagy ajtószárnyakat. Egy remegő fiút pillantott meg, aki a lépcsőn álldogált. "Gyere be!" - mondta.
A fiút gyorsan a konyhába vitték. Mivel a kezei megmerevedtek a hidegtől, segítettek levenni a kabátját. A szerzetesek megpiszkálták a parazsat, és feltettek egy tál levest megmelegedni. Amikor a fiú végre meg tudott szólalni, azt mondta: "Köszönöm a kedvességüket" Kicsi volt és sovány. Ruhái szegényesek voltak. Így folytatta: "A testvérem, Martin elszökött otthonról három napja. Behívták katonának és nem akart bevonulni. Így hát elszökött. Csak a kabátját, egy kenyeret és egy kést vitt magával. Édesanyánk azt mondta, jöjjek ide és kérjem meg magukat, hogy keressék őt meg." A fiú szemei csillogtak a könnyektől, bár megpróbálta titkolni őket. Benedict atya így szólt: "Tudod, merre indult?"
Werner már kiment, hogy szóljon a szerzeteseknek és, hogy felébressze a kutyákat. Pár perc múlva a kutatócsoport készen állt és elindult - nyolc szerzetes és hat kutya. Werner bezárta Barryt a konyhába, de mielőtt a csapat elérte volna az ösvényt, Barry talált egy nyitott ajtót. Rohant, hogy utolérje Wernert. Telihold világította meg az estét. A hóesés elállt. A fák, sziklák, szerzetesek és a kutyák fekete foltok voltak a sápadt szürkés havon. A csapat a hegyoldalon lefelé haladt egy hely felé, amit a kisfiú nevezett meg. Aztán különváltak, szerzetesek és kutyák szétszéledtek, hogy átfésüljék a terepet. Minden szerzetes egy hosszú botot tartott és szurkálta a havat, hátha egy lavina maga alá temette az ifjú Martint.
Barry és Werner lejjebb mentek a lejtőn, mint a többiek.
Werner esze csak azon járt, hogy megtalálja Martint. És egy kicsit azon is, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy Barry bozontos farkát követi a hegyek között, melyeket mindketten úgy szerettek. Az elmúlt évek alatt Werner több száz kutyát gondozott.
Sokan közülük Barry fiai és lányai voltak. Mindannyian remek kutyák voltak, mindegyik szeretnivaló volt a maga módján, de egyik sem volt birtokában annak a mély bölcsességnek, ami Barry szemében csillogott. Egyik sem volt képes az öreg jószág mentőmunkáját utánozni. Soha egyetlen kutya sem jelentett olyan sokat Wernernek, mint Barry.
Egyedül voltak a lejtőn. Barry elöl haladt, orra a hóra szegezve. Hirtelen megállt. Felemelte nagy fejét és egyik oldalról a másikra ingatta. Aztán rohanvást elindult a lejtőn lefelé, és eltűnt egy fenyőcsoport mögött. Werner kiáltott a többieknek és elindult Barry után.
Hírtelen sikoly hallatszott: "Ááá… MEDVE!" Werner megkerülte a fákat és megállt. Egy fiatal ember, szorosan ölelt egy fát. Szemei meredten bámultak. Kezében egy véres kés volt. Lábainál Barry feküdt.
Életében először Werner nem foglalkozott az emberrel. Letérdelt Barryhez és zokogott. A kutya oldala és nyaka tele volt szúrt sebekkel. De a véres sebek alatt a nagy szív dobogott.
Egy óra múlva Barryt és Martint hordágyon a kolostorba vitték. A fiú a legmelegebb szobában aludt, míg öccse vigyázott rá.
Barry a konyhában, a tűz mellett feküdt néhány puha pokrócon, és Werner tisztogatta, kötözte sebeit. A kutya nem mozdult. Körülötte álltak azok a fekete köpenyes csendes emberek, akiknek iránta érzett szeretete könnyes szemükben csillogott.
"Nagyon öreg kutya." - mondta az atya csendben - "Túl sok vért vesztett."
"Meggyógyul." - Werner szája olyan szorosan záródott össze, hogy alig tudta kipréselni a szavakat. A szerzetes Werner vállára tette a kezét. "Remélem, nem okolod a fiút. A hidegtől és a félelemtől nem volt eszénél. Barry ugrott felé a holdfényben. Természetes, hogy összetévesztette egy medvével. A gyerek biztos amúgy is félt a vadállatoktól."
"Tudom" - sóhajtott Werner - "Persze, hogy nem hibáztatom. De kíváncsi lennék, Barry mit gondolt.
Szeretettel közeledett, és szúrást kapott érte."
Most az egyszer Benedict atya sem tudott semmi okosat mondani. Egész nap, és a következő nap is Barry mozdulatlanul feküdt. Werner szorosan lekötötte sebeit, és hosszú órákat ült a kutya fejét ölében tartva.
Végül, a második nap végén, Barry megmozdult. Kinyitotta a szemeit. Farkát is megmozgatta. Száját kinyitotta, és gyengén bekapta Werner karját. Reggelre már képes volt inni egy kis vizet, és enni egy falat ennivalót. Estére egyértelművé vált, hogy a kutya még nem fog meghalni. A Szent Bernát kolostor ősi falai visszhangoztak az örömtől.
Két év múlva, békés nyugdíj után, melyet a faluban töltött, Barry végelgyengülésben halt meg. Testét kitömték, és most egy svájci múzeumban látható.
Száz év telt el, mire a Szent Bernát Hágó szerzeteseinek újra egy olyan csodálatos kutyájuk lett, akit Barrynek nevezhettek. Azóta hagyománnyá vált, hogy a legnagyszerűbb kutyát a kolostorban Barrynek hívják. Ma is van ott egy Barry.